A nap megcsillant az ablakon,
csak vártad, hogy betoppan e szép napon,
keserű volt a szád,
de a várakozástól édessé vált.

Az ajtó halkan nyílt,
de nem az volt, ki hozzád jön s felvidít,
csak egy csapat fehér köpenyben,
de ők nem törlik le szomorú könnyedet.

A napod lassan haladt,
messziről szólt a madárdallam,
a világ távol volt tőled,
csak egy lombkorona csúcsa hajladozott előtted.

A reggeli zsemle kopogósra száradt melletted,
nem volt mit tenni,
nem volt már kiért egyáltalán enni
s lélegzetet venni.

Az akarásod is odébb állt,
a magány csendes társaddá vált,
de nem engedte,
hogy balga dolgokkal cimborálj.

A várt ajtó egyszer csak neked nyílt,
ott volt Ő, eljött, s nem csak írt,
könnyét fújta a megbánás szele,
s elvitte messzire minden félelmedet.

Így minden más lett,
az érintés vigaszság lett,
arcodra mosolyráncot hímzett a napsugár,
öreg kezed remegését csitítva az eltűnt hiány.